Az enyém

Azt hiszed, hogy észreveszed, pedig mindketten tudjuk: meg sem látod addig, amíg meg nem villan a fehérbot a kezében. Na jó, ne legyek ennyire szigorú, hiszen te azért nyitott szemmel jársz, s lehet, hogy körülötted mindenki.
Én hős vagyok(?), én tényleg csak akkor láttam meg őket, amikor már majdnem hasraestem a maguk előtt jobbra-balra ingázó botjukban. Akkor is félve kérdeztem meg: Segíthetek?
Ahogy felfedeztem magamon a megvalósuló és elég bizarr, sötétségbe belevesző jövőmet, már egyre többen tűntek fel és egyre bátrabban kaptam el a karjukat. Talán még kiáltottam is, pedig nem a fülükkel volt a baj, hanem a szemeikkel.
S ide megérkezett még egy nagy „ajándék” mellém: meglassultak, majd leálltak a veséim is.
Az meg már csak hab a tortán, hogy a cukorbetegség, azon kívül, hogy még nem esett le a lábam, minden szövődményét beleépítette a testembe.
Hosszú idő telt el, amíg az történt, ami.  
Aztán ez olyan hamar lezajlott, hogy felfogni sem volt időm!
Hogy miért dugtam mégis a fejem a homokba? Nem tudom. De a múlton nem rágódom, a jelen és a jövő az, ami mozgat...
Vakság, dialízis, a kaszás, aki megállás nélkül kopogtatott az ajtómon, az ablakomon, akkor is, ha nappal volt és akkor is, amikor álmodtam.
Mi zajlott le bennem? Mit éreztem akkor, alatta és utána? Mi adott erőt? Nekem milyen volt, mi minden járt a fejemben?
Nekem így és ezek, ebből a szemszögből… nem biztos, hogy ez volt a jobb, vagy a rosszabb. De minden igaz: a döntések, a megválasztott utak, a kérdésekre a válaszok, a kialakított világ, vagy maga a választott sors.
Minden az enyém...